K E R E S Z T
Ü L E U R Ó P Á N
F O T Ó K I Á L L
Í T Á S A
S V É D O R S Z Á G I M A G Y A R O K O R S Z Á G O
S S Z Ö V E T S É G É N E K
A 3 0 É V E S G Á L A E S T J É
N É S A
S T O C K H O L M I M A G Y A R H Á Z B A N
2004 OKTOBER 9-TÓL NOVEMBER 21-IG
A RENDEZVÉNY VÉDNÖKE MÁDL FERENC, A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG ELNÖKE,
VENDÉGEI VOLTAK TÖBBEK KÖZÖTT: dr SZÖKE LÁSZLÓ MAGYARORSZÁG SVÉDORSZÁGI NAGYKÖVETE,
VALAMINT SVÉDORSZÁG KÜLÜGYMINISZTERE,
ELÖSZÓ
Eképzelték
már Önök William Shakespeare halhatatlan höseit jelenünk technikai civilizációjában?
Például hogyan vezetne autót Hamlet? Én nem ülnék be mellé, az biztos,
mert nem tudnám, hogy megáll-e a sárga lámpánál, vagy megvárja a pirosat
és akkor hajt bele a forgalomba.
Vajon
az internet mely oldalain szörfözne III. Richárd? Jobb nem belegondolni, mert
talán még az is büntetendö.
Vagy
milyen fényképeket készítene Falstaff? És itt álljunk meg, mert ez az egy
számomra nem kétséges: olyanokat, mint Laszlo Szilagyi. S ezzel nem azt
akarom mondani, hogy Laszlo maga a reinkarnálódott Falstaff –lehet, hogy
ennek nem is örülne-, de állítom: ha Falstaff ma élne és megadatna neki fényképeket
készítenie széles e világban, akkor azok ilyen fényképek lennének. Természetesen
nem a szószátyár, gyáva, hencegö Falstaff mutatja meg itt, hogy mire képes
az ezredforduló tájékán –
Laszlo barátom nem is ilyen ember, de ezt felesleges bizonygatni-, hanem a szükségböl
kifelé mutatott maszk mögötti derüs bölcs, akit lelkünk legmélyén
valamennyien kedvelünk, az életet szeretve tisztelö, a pillanatban lévö
csodát biztos szemmel megpillantó irigylésre méltó életmüvész,
ugyanakkor esendö ember.
Ezeket
a képeket szívünk szerint óbort kortyolgatva nézegetnénk egy öblös
karosszékben, s ha így érezzük, akkor még többet mondanak el alkotójukról
mint önmagukról, aki ezekkel a képekkel vallja be –rendkívül szemérmesen,
s éppen ezért még rokonszenvesebben- hogy számára az emberi létezés nem a
”lét rettenetéröl”, nem az önemésztésröl és önpusztításról, nem
is az ismeretlentöl való félelemröl, hanem sokkal inkább az örömkeresésröl
szól. Nincs képe, amelyen elszomorodunk, nincs képe, amelyen megdöbbenünk,
szelid és békés, mondhatni joviális és így képes arra, hogy elérje azt,
ami kevés müvésznek sikerül: vele együtt örülünk. De nem is ez a helyes
szó; inkább: derülünk, mert ebben a szóban a megnyugvás is benne
foglaltatik.
Láthatunk
itt várablakokat, s mintha Falstaff emlékezne, hányszor bolyongott alattuk
fel s alá, az ifju Henrik herceget várva, láthatunk tengerpartot, ahol egykor
hajnalban a friss halért ácsingózott, hogy az átmulatott éjszaka után jól
bereggelizzen, háztetöket, melyröl tüzelö macskák nyávogtak rá, rácsokat,
melyek mögött elsorvadt volna halhatatlan vitalitása.
És
mindig felfedezhetjük a teleobjektiv mögötti láthatatlan ember negatívját,
amint ott mosolyog minden képen, mert - s elnézést a szójátékért –
sikerült megmutatnia az igazi pozitívumot: bárhogy is, élni jó.
Babics
Imre
költö