K E R E S Z T Ü L   E U R Ó P Á N

F O T Ó K I Á L L Í T Á S   A   
S V É D O R S Z Á G I   M A G Y A R O K   O R S Z Á G O S   S Z Ö V E T S É G É N E K   
A   3 0   É V E S   G Á L A E S T J É N   É S   A
S T O C K H O L M I   M A G Y A R   H Á Z B A N

2004 OKTOBER 9-TÓL NOVEMBER 21-IG

A RENDEZVÉNY VÉDNÖKE MÁDL FERENC, A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG ELNÖKE, 

VENDÉGEI VOLTAK TÖBBEK KÖZÖTT: dr SZÖKE LÁSZLÓ MAGYARORSZÁG SVÉDORSZÁGI NAGYKÖVETE,

 VALAMINT   SVÉDORSZÁG KÜLÜGYMINISZTERE,   


ELÖSZÓ

Eképzelték már Önök William Shakespeare halhatatlan höseit jelenünk technikai civilizációjában? Például hogyan vezetne autót Hamlet? Én nem ülnék be mellé, az biztos, mert nem tudnám, hogy megáll-e a sárga lámpánál, vagy megvárja a pirosat és akkor hajt bele a forgalomba.

Vajon az internet mely oldalain szörfözne III. Richárd? Jobb nem belegondolni, mert talán még az is büntetendö. 

Vagy milyen fényképeket készítene Falstaff? És itt álljunk meg, mert ez az egy számomra nem kétséges: olyanokat, mint Laszlo Szilagyi. S ezzel nem azt akarom mondani, hogy Laszlo maga a reinkarnálódott Falstaff –lehet, hogy ennek nem is örülne-, de állítom: ha Falstaff ma élne és megadatna neki fényképeket készítenie széles e világban, akkor azok ilyen fényképek lennének. Természetesen nem a szószátyár, gyáva, hencegö Falstaff mutatja meg itt, hogy mire képes az ezredforduló  tájékán – Laszlo barátom nem is ilyen ember, de ezt felesleges bizonygatni-, hanem a szükségböl kifelé mutatott maszk mögötti derüs bölcs, akit lelkünk legmélyén valamennyien kedvelünk, az életet szeretve tisztelö, a pillanatban lévö csodát biztos szemmel megpillantó irigylésre méltó életmüvész, ugyanakkor esendö ember.

Ezeket a képeket szívünk szerint óbort kortyolgatva nézegetnénk egy öblös karosszékben, s ha így érezzük, akkor még többet mondanak el alkotójukról mint önmagukról, aki ezekkel a képekkel vallja be –rendkívül szemérmesen, s éppen ezért még rokonszenvesebben- hogy számára az emberi létezés nem a ”lét rettenetéröl”, nem az önemésztésröl és önpusztításról, nem is az ismeretlentöl való félelemröl, hanem sokkal inkább az örömkeresésröl szól. Nincs képe, amelyen elszomorodunk, nincs képe, amelyen megdöbbenünk, szelid és békés, mondhatni joviális és így képes arra, hogy elérje azt, ami kevés müvésznek sikerül: vele együtt örülünk. De nem is ez a helyes szó; inkább: derülünk, mert ebben a szóban a megnyugvás is benne foglaltatik.

Láthatunk itt várablakokat, s mintha Falstaff emlékezne, hányszor bolyongott alattuk fel s alá, az ifju Henrik herceget várva, láthatunk tengerpartot, ahol egykor hajnalban a friss halért ácsingózott, hogy az átmulatott éjszaka után jól bereggelizzen, háztetöket, melyröl tüzelö macskák nyávogtak rá, rácsokat, melyek mögött elsorvadt volna halhatatlan vitalitása.

És mindig felfedezhetjük a teleobjektiv mögötti láthatatlan ember negatívját, amint ott mosolyog minden képen, mert - s elnézést a szójátékért – sikerült megmutatnia az igazi pozitívumot: bárhogy is, élni jó.

S ha jól fülelünk Laszlo akármelyik képét nézve is mindig meghalljuk az ”éjféli harangszót”.
 

Babics Imre költö